Philippe Van Parijs közgazdász, filozófus, az Université Catholique de Louvain tanára:
Egykoron a jóléti állam is utópia volt
"Könnyű
kritizálni, annál nehezebb értelmes javaslatokkal előállni. Hát akkor
tessék, most egy értelmes és sürgető javaslat jön! “Euró-részesedésnek”
fogom nevezni az ötletemet. Eszerint mindenkinek, aki az Európai Unió
területén jogszerűen tartózkodik, egyfajta minimális alapjuttatást kell
fizetni. Ez valamennyi lakos számára – függetlenül jövedelmétől –
megfelelő megélhetési alapot adna, amely a meglévő fizetést,
jövedelmet, szociális segélyt egészítené ki. Ennek összege országonként
változna, elvégre eltérő összegek szükségesek a megélhetés minimumához
az egyes EU-tagállamokban. Szintén változó lenne korosztályonként is az
összeg: a fiatalok kevesebbet, az öregebbek többet kapnának.
Mindezt
az ÁFÁ-ból lehetne finanszírozni. Ahhoz, hogy átlagban minden
EU-polgárnak kb. 200 eurót lehessen fizetni, az európailag harmonizált
ÁFA-alapot 20 százalékos adóval kellene terhelni, ami az EU GDP-jének
tíz százalékát tenné ki.
Miért van szükség egy ilyen precedens
nélküli lépésre, mint a feltétel nélküli alapjövedelem? Két okot
említek csak a számos felhozható érv közül.
A legfontosabb érv, hogy a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások határokon átívelő szabad áramlása csökkenti az egyes tagállamok jóléti újraelosztási képességét. A tagállamok immáron nem szuverének abban az értelemben, hogy szabadon és demokratikusan tudnák meghatározni a céljaikat, és így biztosítani az államon belüli, polgárok közötti szolidaritást. A tagállamok egyre inkább arra kényszerülnek, hogy vállalatokként, cégek módjára működjenek, csak a versenyképességre figyelve. A tagállamoknak ezért csökkenteniük kell azon szociális kiadásokat, amelyek nem eredményeznek újabb tőkebefektetéseket, és minden olyan állami intézkedést, intézményt le kell építeniük, amelyek esetleg “jóléti turizmust” eredményeznének, azaz, hogy más tagállamok szegényei hozzájuk jönnének.
Immáron nem a demokratikus akarat határozza meg a piac működési szabályait és céljait. Hanem éppen fordítva: az államok feje felett egységesülő piac írja elő a törvényeket, és kötelezi az államokat arra, hogy a versenyképesség legyen az egyetlen céljuk.
Ha meg akarjuk menteni ezen folyamatok elől a jóléti államiságot, akkor a szociális szolidaritást is állam-feletti szintre kell emelni. A jóléti államiság a versenyképesség gyilkos versenyében igen hamar elhal, hacsak nem jelenik az európai piac szintjén is – azaz a tagállamok felett – szociális háló, és ez lehetne az “euró-részesedés”.
A másik érvem szerint az Európai Unió döntéseit akkor fogják a polgárok legitimnek tartani, ha nem lesz az az érzésük, hogy a piacok állandóan megkerülik a döntéseket. Nagyon fontos a legitimitás szempontjából, hogy az emberek azt lássák, az Európai Unió az ő érdekükben cselekszik, s nem csak egy szűk elitnek kedvez, amely amúgy is képes megragadni a kínálkozó lehetőségeket. Az alsóbb osztályoknak, a leszakadó rétegeknek, az otthonmaradóknak, a globális körforgásból kimaradóknak is joguk van szociális védelemre. Bismarck például a német államiság legitimitását a jóléti rendszer, például a világ első nyugdíjrendszerének bevezetésével alapozta meg.
Ha az EU több akar lenni az emberek szemében, mint egy szívtelen bürokrácia, akkor gondoskodó Európára van szükség, amellyel mindenki tud azonosulni. Ennek eszköze lehet a mindenkinek járó “euró-részesedés”, azaz az európai szinten bevezetendő feltétel nélküli alapjövedelem.
Nem utópikus mindez? Igen, abban az értelemben mindenképpen az, ahogy egykoron az európai egységesülés álma, vagy ahogy Bismarckig a jóléti államiság is csupán utópia volt. Bismarck nem szívjóságból, utópizmusból döntött a jóléti államiság mellett, hanem látta, hogy az emberek radikális reformokat követelnek a birodalomban. Egyszerűen elébe ment ezen követeléseknek.
Ez lenne ma is a feladat."
A legfontosabb érv, hogy a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások határokon átívelő szabad áramlása csökkenti az egyes tagállamok jóléti újraelosztási képességét. A tagállamok immáron nem szuverének abban az értelemben, hogy szabadon és demokratikusan tudnák meghatározni a céljaikat, és így biztosítani az államon belüli, polgárok közötti szolidaritást. A tagállamok egyre inkább arra kényszerülnek, hogy vállalatokként, cégek módjára működjenek, csak a versenyképességre figyelve. A tagállamoknak ezért csökkenteniük kell azon szociális kiadásokat, amelyek nem eredményeznek újabb tőkebefektetéseket, és minden olyan állami intézkedést, intézményt le kell építeniük, amelyek esetleg “jóléti turizmust” eredményeznének, azaz, hogy más tagállamok szegényei hozzájuk jönnének.
Immáron nem a demokratikus akarat határozza meg a piac működési szabályait és céljait. Hanem éppen fordítva: az államok feje felett egységesülő piac írja elő a törvényeket, és kötelezi az államokat arra, hogy a versenyképesség legyen az egyetlen céljuk.
Ha meg akarjuk menteni ezen folyamatok elől a jóléti államiságot, akkor a szociális szolidaritást is állam-feletti szintre kell emelni. A jóléti államiság a versenyképesség gyilkos versenyében igen hamar elhal, hacsak nem jelenik az európai piac szintjén is – azaz a tagállamok felett – szociális háló, és ez lehetne az “euró-részesedés”.
A másik érvem szerint az Európai Unió döntéseit akkor fogják a polgárok legitimnek tartani, ha nem lesz az az érzésük, hogy a piacok állandóan megkerülik a döntéseket. Nagyon fontos a legitimitás szempontjából, hogy az emberek azt lássák, az Európai Unió az ő érdekükben cselekszik, s nem csak egy szűk elitnek kedvez, amely amúgy is képes megragadni a kínálkozó lehetőségeket. Az alsóbb osztályoknak, a leszakadó rétegeknek, az otthonmaradóknak, a globális körforgásból kimaradóknak is joguk van szociális védelemre. Bismarck például a német államiság legitimitását a jóléti rendszer, például a világ első nyugdíjrendszerének bevezetésével alapozta meg.
Ha az EU több akar lenni az emberek szemében, mint egy szívtelen bürokrácia, akkor gondoskodó Európára van szükség, amellyel mindenki tud azonosulni. Ennek eszköze lehet a mindenkinek járó “euró-részesedés”, azaz az európai szinten bevezetendő feltétel nélküli alapjövedelem.
Nem utópikus mindez? Igen, abban az értelemben mindenképpen az, ahogy egykoron az európai egységesülés álma, vagy ahogy Bismarckig a jóléti államiság is csupán utópia volt. Bismarck nem szívjóságból, utópizmusból döntött a jóléti államiság mellett, hanem látta, hogy az emberek radikális reformokat követelnek a birodalomban. Egyszerűen elébe ment ezen követeléseknek.
Ez lenne ma is a feladat."
Forrás: innen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Itt írhatsz megjegyzést