avagy
SEGÍTSÉG! – RATKÓS VAGYOK – MIBŐL ÉLJEK?
Ötven egynéhány évvel ezelőtt – köteleztek, hogy megszülessünk – most pedig- nem engedik, hogy éljünk!
Versenyagárnak
néznek, folyamatosan húzzák a műnyulat
előtted- és mikor végre célba érnél,
megrántják – fuss, fuss, még – még – még!!!!
Már majd összeesel, -
mert nem csak hosszú, de nagyon göröngyös a pálya, - de újra erőt veszel,
benézed a célt ismét, és futsz tovább - szó nélkül, némán.
Lenyelted a békát: -
55 évesen nem leszel nyugdíjas. Ugyan munkád sem lesz, hiszen az elmúlt húsz
évben eddig is alig volt, vagyis hol volt-hol nem volt.
Sebaj, futsz tovább.
Már csak pár év, és beérsz a célba.
És akkor végre
elfelejtheted ezt az egészet, ezt az elmúlt 20 évet. Megfáradtan, összetörten,
megalázottan, de végre visszahúzódhatsz a csigaházadba, kipihened magad és még
egy kicsit élhetsz.
Bár nem túl fényes
egzisztenciában, hiszen a korábban meglévő jóléted elveszett. Szétzúzták,
összetörték, lerombolták.
De akkor is! - még
egy kicsit élhetsz. Örülhetsz gyerekeidnek, unokáknak, hiszen 57 éves vagy –
igazi „nagymama kor”.
Persze nagy megterheléseket
már nem vállalhatsz a családban sem, - egészségi állapotod gyenge.
Hm. Belenézel a
tükörbe – megdöbbensz attól, amit látsz – öregebb vagy, mint közel 80 éves
anyád. Nem vagy különösebben beteg, - nem érzed!– csak nagyon megtört, nagyon
fáradt.
Beleöregedtél az
elmúlt húsz évi „csatába” – fizikailag, mentálisan, biológiailag.
Nem baj, azt a plusz
két évet valahogy még kibírod – gondolod – és próbálsz futni tovább, - tovább, mint
az agár.
Csakhogy már nem
megy, nem bírod. Túl sokat vesztettél – céget, lakást, - egy teljes
egzisztenciát, vesztettél sok-sok időt, hitet és az összes energiád.
És a műnyulat újra
megrántották!!
Nem számít, hogy már
nem bírod, futnod kell tovább. Most azt mondják: 64 éves korodig fuss tovább.
